Az utolsó üzenet

Márk minden éjjel, lefekvés előtt, írt egy üzenetet ugyanarra a számra. Sosem várt választ — hiszen tudta, hogy senki nem olvassa. A szám a bátyjáé volt, aki három éve halt meg egy autóbalesetben.

"Ma jó napom volt." "Anya megint sokat sír, de próbálok mellette lenni." "Hiányzol."

Nem tudta, miért csinálja. Talán mert a némaság otthon túl nagy volt ahhoz, hogy elviselje egyedül. A telefonszám régóta kikapcsolva volt — vagy legalábbis azt hitte.

Egy éjjel, hónapokkal a szokás kezdete után, épp be akarta zárni a telefont, amikor megjelent egy értesítés. Egyetlen üzenet, ugyanattól a számtól.Egy szó: 

"Tudom."Márk keze megfagyott a levegőben. Újraolvasta ötször, hatszor, mintha a betűk megváltoznának, ha elég sokáig nézi őket. Visszaírt: 

"Ki ez?"Nem jött válasz. Sem aznap éjjel, sem másnap, sem a rákövetkező hetekben. De Márk nem hagyta abba az írást. Minden éjjel ugyanúgy folytatta, mintha semmi nem történt volna — csak most már egy kicsit másképp fogalmazott, mintha tudná, hogy valaki, valahol, tényleg olvassa.

"Ma nehéz nap volt. De itt vagyok."A telefon csendben maradt. De Márk többé nem érezte magát egyedül, amikor éjjel a sötét szobában gépelt — mintha a csend másik oldalán is figyelne valaki. 

A szomszéd padon

Ilona minden nap ugyanarra a padra ült a park sarkában, pontosan délután háromkor. Mellette, egy üres hellyel arrébb, mindig letett egy könyvet — néha verseskötetet, néha regényt, néha egy régi, kopott meséskönyvet.A padon üldögélők néha megkérdezték: 

"Kire vár?"

"Senkire" — felelte mindig Ilona, és folytatta a saját olvasását. 

"Csak arra, aki majd leül mellém."Évek óta csinálta ezt. A könyveket a saját könyvtárából hozta, gondosan válogatva — mintha mindig tudná, milyen könyvre lesz szüksége annak, aki egyszer odaül. Este, ha senki nem érintette meg, hazavitte, és másnap egy másikat hozott. A szomszédok azt hitték, csak egy magányos öregasszony különös szokása. Talán az is volt.

Egy hűvös őszi délutánon egy kislány ült le a pad másik végére, egyedül, könnyes szemmel — elveszettnek tűnt, vagy csak szomorúnak. Ilona nem szólt hozzá azonnal, csak hagyta, hogy a csend természetes legyen kettejük között. Aztán a kislány észrevette a könyvet.

"Ez kié?" — kérdezte, és felvette. Egy régi meséskönyv volt, pontosan olyan, amilyet a nagymamája szokott olvasni neki, mielőtt meghalt.

"A tiéd" — mondta Ilona egyszerűen. "Ma érted hoztam."A kislány nem kérdezte, honnan tudta Ilona, hogy jönni fog, vagy honnan tudta, melyik könyvre lesz szüksége. 

Csak leült közelebb, és hallgatta, ahogy Ilona felolvas neki — először talán évek óta, valakinek, aki tényleg leült mellé. 

A tükör másik oldala

Judit először nem is figyelt fel rá. Reggelente, fogmosás közben, néha úgy tűnt, mintha a tükörképe egy pillanattal később mozdulna, mint ő — mintha a kép nem követné pontosan a mozdulatait, csak majdnem.

Fáradtságnak tulajdonította. Sok volt a munkahelyi stressz, keveset aludt.De a dolog nem múlt el. Sőt, hetekkel később már nem csak pillanatnyi késésnek tűnt — a tükörkép mozdulatai kezdtek másképp is kinézni. Amikor Judit balra fordította a fejét, a kép egy hajszálnyival tovább nézett előre, mielőtt követte volna. Amikor mosolygott, a tükörkép mosolya egy leheletnyivel szélesebb volt, mint amit ő érzett az arcán.

Elkezdte kerülni a tükröket. Nem beszélt róla senkinek — mit is mondott volna? Hogy a saját tükörképe kicsit lassabb nála? Egy reggel, amikor már hetek óta próbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelődik, odaállt a fürdőszobai tükör elé, és egészen mozdulatlanul nézte saját magát. Várt.A tükörkép is mozdulatlan volt. Ez természetes. De aztán, még mielőtt Judit bármit tett volna, a tükörképe elmosolyodott.Judit arca nem mozdult.A tükörkép nézte őt — nyugodtan, türelmesen, mintha várt volna erre a pillanatra egy ideje —, majd lassan, kísérteties eleganciával, felemelte a kezét, és intett neki. Judit nem mert visszainteni.Aznap este nem ment be a fürdőszobába. Sem másnap. A tükröt egy lepedővel takarta le, és igyekezett nem gondolni arra, hogy vajon mit csinál most az, ami odaát van — egyedül, szabadon, az ő arcával. 

Az utolsó vendég

Minden este ugyanaz volt. 

Ferenc, a kis vidéki fogadó tulajdonosa, bezárás előtt megterített egy asztalt az ablak mellett — két teríték, két pohár, egy szál virág középen. Aztán leoltotta a többi lámpát, és várt.Senki nem ült le oda. Soha. A vendégek megszokták már, és nem kérdeztek. Az öregek a faluban tudták a történetet — vagy legalábbis egy változatát: hogy Ferenc fiatal korában szeretett valakit, aki egy esős éjszakán ígéretet tett, hogy visszajön, és sosem jött vissza. Negyven éve. Negyven éve minden este ugyanaz az asztal. Egy téli estén, amikor a hó már órák óta hullt, és a fogadó üres volt, kopogtak az ajtón.Egy fiatal nő állt ott, csuromvizesen, remegve. 

"Elnézést, eltévedtem, és nincs jelem a telefonomon..." Ferenc behívta, leültette — az asztalhoz. A megterített asztalhoz. A nő zavartan nézett körül. "Biztos, hogy szabad ide ülnöm?" Ferenc nem tudott válaszolni azonnal. A szeme megtelt könnyel, és a keze remegett, ahogy töltött neki teát.

"Évek óta várok valakire" — mondta végül, halkan. "Nem tudtam, hogy magára fogok."A nő nem értette teljesen, de nem is kérdezett tovább — csak elfogadta a teát, és hagyta, hogy az öregember egy pillanatra ne legyen egyedül. Ferenc először negyven év óta nem terített meg újra aznap este.  

Levél a jövőből

Kata a postaláda alján találta, a szemétprospektusok között — egy sárgult borítékot, rajta a saját kézírásával: 

Neked, 2036. augusztus 10-én reggel. Belül egy lap, tíz évvel korábbi dátummal.

"Ha ezt olvasod, tudod, hogy ma van a nap. Menj el a Rákóczi utcai kávézóba, pontosan tízkor. Ülj le a hátsó asztalhoz. Ne kérdezz semmit — csak menj." Kata nevetett, aztán megijedt, aztán megint nevetett. A kézírás az övé volt, minden kanyarig, minden i-pont. De nem emlékezett rá, hogy valaha is megírta volna.

Tíz órakor mégis ott ült a hátsó asztalnál.

Tíz óra két perckor egy férfi lépett be, körülnézett, és egyenesen hozzá sétált, mintha tudta volna, hol fogja találni. "Kata?" — kérdezte bizonytalanul. "Ismerjük egymást? Egy levelet kaptam ma reggel, ami ide küldött."

Kata elővette a saját levelét, remegő kézzel. A férfi ugyanígy tett.Két különböző kézírás, két különböző boríték — de ugyanaz a dátum, ugyanaz a cím, ugyanaz a pontos idő.

"Ön írta ezt?" — kérdezte a férfi.

"Nem emlékszem rá" — mondta Kata. "De tíz év múlva talán megértem, miért kellett." Kint az utcán, valahol egy jövőbeli augusztusi reggelen, egy nő tollat vesz elő, és elkezd írni egy levelet, aminek tartalmát még nem ismeri — csak azt tudja, hogy meg kell írnia.

Idegen a saját esküvőjén

Dániel az oltár előtt állt, és nézte, ahogy Éva közeledik felé a fehér ruhában, a zenére, a virágok között — és valami megfagyott benne.

Nem ismerte fel.Nem a ruhát, nem a frizurát, nem az arcvonásokat hiányolta — minden stimmelt, minden úgy nézett ki, ahogy hónapokig tervezték. 

De a szemek mögött nem volt ott az, akit szeretett. Mintha valaki más viselné a testét, tökéletes pontossággal, mégis üresen.

Körülnézett. Az anyja mosolygott. A tanúk könnyeztek. Senki nem vette észre."Kimondod-e az igent?" — kérdezte a pap. Dániel az asszony kezébe nézett, a sajátjába, aztán fel, az idegen szemekbe, amik olyan ismerősen néztek vissza rá, mint eddig soha."Igen" — mondta, mert nem tudta, mi mást tehetne, és mert hirtelen az jutott eszébe: talán ő az, aki megváltozott, nem Éva. A csók után az asszony a fülébe súgta: "Végre megtaláltalak." Nem úgy hangzott, mint egy vicc.

A fénykép a dobozban

Miklós a padláson turkált, amikor egy régi cipősdobozra bukkant, tele elsárgult fényképekkel — a szülei hagyatékából, amit sosem volt ideje rendesen átnézni. A legtöbb kép ismerős volt: családi nyaralások, gyerekkori születésnapok, nagyszülők régi arcképei.

Aztán talált egyet, ami megállította a kezét.

Ő volt a képen — biztosan felismerte magát, húszévesen, pontosan úgy nézett ki, ahogy akkoriban. De a helyszín ismeretlen volt: egy tengerparti város, fehér házakkal, kék zsalugáterekkel, amit sosem látott életében. Mellette egy nő állt, akit szintén sosem látott — mosolyogva, a karját az övébe fűzve, mintha régóta ismernék egymást.

Miklós sosem járt tengerparton húszévesen. Emlékezett rá pontosan, mit csinált abban az időszakban — egyetemre járt, egy belvárosi kollégiumban lakott, és azon a nyáron, amit a kép dátuma jelzett, egyetlen napra sem utazott sehova, mert vizsgázott.

Megfordította a képet. Hátul, ismeretlen kézírással, egyetlen mondat: "Azon a nyáron, amit sosem éltél meg."

Megpróbálta felidézni, ki készíthette a képet, mikor és hogyan — de minél tovább nézte, annál bizonytalanabbá vált minden. Mintha az emlékezete két irányba húzná: az egyik, amit ismert, ahol egyetemre járt és vizsgázott; a másik, halvány, alig érzékelhető, ahol tényleg ott állt azon a napsütötte parton, azzal a nővel, akinek nem tudta a nevét, de az arca ismerősnek tűnt, mint egy régi álom.

Aznap este megmutatta a képet az anyjának, remélve választ kap.

Az anyja sokáig nézte, aztán elsápadt.

"Ezt a képet még sosem láttam" — mondta halkan. "De ezt a nőt... ismerem. Ő volt apád első szerelme, mielőtt engem megismert volna. Sosem mesélt róla. Csak egyszer, részegen, egy nyárról beszélt, amit sosem élt meg — mert úgy döntött, inkább engem választ."

Miklós ránézett a képen álló önmagára, és először vette észre: az arc nem pontosan az övé volt. Az apjáé.

A zongorista

A régi koncertterem takarítói már megszokták. Minden este, zárás után, amikor az utolsó néző is elhagyta az épületet, és a fények nagy részét lekapcsolták, halk zongorajáték szűrődött ki az üres színpad felől.

Mindig ugyanaz a dallam volt — gyönyörű, melankolikus, de sosem ért véget. Néhány taktussal a csúcspont előtt mindig megszakadt, mintha a zongorista minden este pontosan ugyanott hagyná abba, mintha képtelen lenne továbblépni azon a néhány hangon.

A takarítók sosem látták, ki játszik. Amikor bementek a nézőtérre, hogy megnézzék, a zongora mindig üresen állt, a billentyűk mozdulatlanul, de a hang néhány másodperccel korábban még ott volt, még visszhangzott a teremben.

Az egyik idősebb takarítónő, Margit, húsz éve dolgozott már ott, és ő ismerte a teljes történetet — vagy legalábbis azt, amit a régi kollégáktól hallott. Állítólag évtizedekkel korábban egy fiatal zongorista készült a bemutatkozó koncertjére ebben a teremben, hónapokig gyakorolt éjjel-nappal ugyanazt a darabot. Az est előtti éjszakán, amikor egyedül maradt gyakorolni, szívrohamot kapott a zongoránál — pontosan azon a ponton, ahol a dallam mindig megszakad.

Margit sosem félt tőle. Sőt, esténként, mielőtt elment, néha halkan annyit mondott a sötét terem felé: "Holnap is játssz nyugodtan."

Egy este egy fiatal takarító, aki csak néhány hete dolgozott ott, hallotta a zenét, és kíváncsian bement a nézőtérre, hogy megnézze. A zongora üres volt, ahogy mindig — de a billentyűkön, a porban, friss ujjlenyomatok látszottak, mintha valaki néhány pillanattal korábban játszott volna.

"Mindig abbahagyja ugyanott" — mondta Margit, amikor a fiatal munkatárs megkérdezte tőle. "Azt hiszem, arra vár, hogy valaki egyszer befejezze helyette."

A fiatal takarító attól az estétől kezdve, valahányszor egyedül maradt zárás után, néha leült a zongorához, és megpróbálta kitalálni, hogyan folytatódhatna a dallam.

Sosem sikerült pontosan eltalálnia. De minden este, amikor abbahagyta, úgy érezte, mintha valaki a háta mögött csendben bólintana — türelmesen, hálásan, hogy valaki próbálkozik.

Az ikertestvér

Nóra egész életében érzett valamit, amit sosem tudott igazán megmagyarázni — mintha lenne mellette valaki, egy jelenlét, ami nem látható, de mégis állandóan ott van, különösen olyankor, amikor egyedül volt. Gyerekkorában képzeletbeli barátnak hitte. Kamaszkorára inkább csak furcsa érzésnek, amit igyekezett elnyomni.

Egyke volt, legalábbis mindig ezt mondták neki. Nem volt testvére, nem is beszéltek a családban ilyesmiről.

Harminc éves korában, amikor az anyja súlyos beteg lett, és a kórházi ágy mellett ültek együtt, Nóra hirtelen megkérdezte — nem is tudta pontosan, miért, csak egyszerűen kicsúszott a száján:

"Anya, volt nekem ikertestvérem?"

Az anyja arca megváltozott. Sokáig hallgatott, aztán bólintott, könnyekkel a szemében.

"Igen. Egy fiú. Meghalt közvetlenül a születésetek után — te éltél, ő nem. Az orvosok azt mondták, jobb, ha nem terheljük ezzel az emlékkel a gyerekkorodat. Sosem tudtam, mikor lenne a jó pillanat elmondani."

Nóra egy pillanatra nem tudott megszólalni. Az egész életében érzett, megmagyarázhatatlan jelenlét hirtelen értelmet nyert — a hiányérzet, ami mindig ott motoszkált benne, még akkor is, amikor minden rendben volt körülötte.

"Volt neve?" — kérdezte végül.

"Dánielnek hívtuk volna."

Aznap este, hazafelé menet, Nóra először szólította meg hangosan azt a jelenlétet, amit egész életében érzett, de sosem nevezett meg.

"Szia, Dániel" — mondta halkan a sötét autóban.

A visszapillantó tükörben, egy pillanatra, mintha valaki visszamosolygott volna rá.